# 1. A kezdetek... #

A teremben síri csönd volt. Senki nem mert megszólalni, de még nyelni sem. A légkör feszült volt, hisz' nem ünnepelni készültek. A sötét falakon lévő tapétát már a penész ette. Hiába...már régóta használaton kívül volt a helység. Csak egy nagy uralkodói szék volt a teremben, no meg a helyenként már szakadozott bársonyfüggyönök. A királynő hangja vízhangzott az egész helyiségben.
-Hogy képzeled? - ordította a képembe.
-Sajnálom. - hajtottam le a fejem.
-Sajnálod? Igazán? Sajnálod? És azt hiszed, hogy én ezzel most megfogok elégedni? Már eljátszottad az összes húzásodat. Miért nem tudsz végre felnőni? Azt hiszem kénytelen vagyok bekeményíteni. Megelégeltem, hogy az örökös bajból mindig nekem kell téged kihúznalak. Egy uralkodói családban nem elfogadott az ilyesfajta viselkedés! Úgyhogy a mai naptól fogva száműzetésre kárhoztatlak. Addig nem lépheted át az országom kapuját, amíg meg nem tanulod a leckét. Hogy hogyan, s miként arra neked kell rájönnnöd. - A tömeg az utolsó szavakra súgdolózni kezdett. Valószínűleg őket is meglepte a határozása.
-De anyám. Mégis hová mehetnék? - gördült ki egy könycsepp.
-Az emberek közé! - jelentette ki határozottan. Arca rezzenéstelen volt. Abban a pillanatban nem számított neki az hogy rokonok vagyunk. Kitagadott. Megalázott a leendő népem előtt. Komolyan gondolja az egészet, és amíg én nem mutatok fel valamit hiába telljesítem a feladatomat, a népem akkor sem fog elfogadni leendő királynőjükként. Életem eddigi legnehezebb útja vár rám.
-Hogyan. - álltam fel. -Na anyám csak ezt ne..-
-Csendet . - üvöltötte. A tömeg velem együtt fagyott meg. - térdelj vissza. Legalább most megadhatnád a tiszteletet szülő anyád íránt. Mindenedet apádtól örökölted. - Mostmár patakokban akartak hullani a könnyeim. Mégis vissza kell még tartanom, csak addig, amíg látnak. Egy királyi sarj nem sírhat!
-Egy semleges területre küldelek. Oda, ahova a kitagadottakat küldik! Nem kapsz a rangod miatt más bánásmódot. Eddig jó életed volt, innentől magadra leszel utalva! -
-De anyám. Ott nem csak angyalok és emberek vannak! Ott vannak...-
-Igen tudom mik vannak ott. Azthizsem, hogy a királynő épp eléggé tájékozott ahhoz, hogy ne kelljen őt felvilágosítani. - vágott közbe.
-Kérlek. - estem le lábaihoz.- Ne küldj oda.
-Varázslatot közvetlenül nem használhatsz csak jó célra, vagy védekezésre. Bármely csíny, és egyéb szórakoztató varázslattal az ott töltött idődet, s a bűntetésedet hosszabítod. Kívánom, hogy járj sikerrel! -
-Kérlek. - sírtam mostmár. Nem bírtam. A saját anyám dönti el a sorsom most ebben a pillanatban. Ahogy én kilépek a kapun többet nem térek vissza valószínűleg. Az elküdött angyalok, közül az egyötöde sem jön vissza.
-Emellet... - néztem fel rá. Most nézett először a szemembe mióta eldönötte, hogy elküld. - Mint angyal az első, és a legfontosabb feladatod az, hogy segíts az embereken, a második az, hogy rájöjj, valójában ki is vagy, és a harmadik az, hogy éld túl! - utolsó szavaira megremegtem. Mostmár nincs visszaút. Valóban eljátszottam minden eséjemet. Azután a fejem elkezdett fájni és zúgni, csak magyarázást hallottam, majd elsötétült minden.

Beatrice szemszöge: 
A tömeg felzendült.Mindenki a lábam előtt heverő lányt figyelte. Lehajoltam hozzá, majd kezemet a hátára tettem. 
-Szívemből kívánom, hogy sikerrel járj. És nem csak azért küldelek oda, mert hibáztál. Meg kell tudnod, hogy valójában ki is vagy! Szeretlek.- ejtettem ki a szavakat olyan halkan, hogy csak ő hallhassa, majd homlokon csókoltam.  - Édes kicsi hercegnőm. Tudom, hogy sikerülni fog, és megtudod, hogy miért is olyan a természeted, mint az apádé. És sok titokra fény fog derülni, hogyha ügyes leszel. - Zsebébe belecsúsztattam egy apró cetlit, amin elindulhat, majd útjára kültem az én egyetlen galambomat.  
Miután egyedül maradtam, összekellet szednem magam. A tömeg itt van még körülöttem, és engem pedig a sírás kerülget. Határozottan felálltam, és a tömeg felé fordultam. Az idősebbek szigorú arcán láttam, velem értettek egyet, a fiatalok között pedig megoszlott a vélemény. De senki nem mert szólni, hogy rosszul cselekedek-e talán. Az én szavam ezerszer többet ér az övékénél. 
-És most. - emeltem fel az állam. - Mindenki menjen a maga útjára, és teljesítse a feladatait. Remélem többen tanultak az esetből, és meggondolják mit csinálnak a jövőben.  - azzal felemeltem hosszú fehér szoknyámat, hogy ne érjen le a földre és átvágtattam a tömegen. Mikor visszafordultam többen még ott álltak. Sokakat letaglózott ez az eset. De én tudom! Én tudom, hogy csak jót tettem. Biztos vagyok benne...