# 2. Erdő... #

Ariana szemszöge:

A fejem zúgott, és fáztam is. Szemeimet óvatosan kinyitottam, de nem láttam szinte semmit.
-Hol vagyok? – ültem fel, s kezdtem el tapogatózni. Annyi biztos, hogy egy földön ültem. Mindenfelé nézelődtem, de semmit sem láttam. Így hát felálltam, s elindultam egyenesen. Csak pár lépést tettem, és valaminek neki is ütköztem,  sikeresen hátra is estem, s tiszta sár lettem. Hajam az arcomba lógott. Ha most meglátna valaki biztos, hogy őrültnek nézne. Rakoncátlan tincseimet megpróbáltam fülem mögé begyűrni, de nem sikerült, s így csak összekentem magam mégjobban.
-Bocsánat. -mondtam neki, de nem felelt. –Itt vagy? – kérdeztem, de megint nem jött válasz. Elkezdtem tapogatózni magam előtt, s a kezem megakadt egy hideg, nyirkos, göcsörtös dolgon. – Ó szóval egy fának beszéltem. Milyen szuper is vagyok. – ráztam meg a fejem, s tovább indultam tapogatózva. Hamar rájöttem, hogy egy egész erdőre való vesz körül. Azt sem tudtam, hogy egyenesen megyek-e vagy sem, de már másodjára botlottam meg.
-Na jó , ebből elég. Van itt valaki? – ordítottam el magam. Vártam, vártam, de nem válaszolt senki. –Szárnyak. - ejtettem ki halkan a szavakat, s máris megjelent a két fehér halvány fényt adó ,,tollazatom”  . Ugyan messzire nem láttam el, de mégsem a koromsötétben kellet tapogatóznom.  Hosszabb séta után elértem egy tisztásra. A szél halkan süvített, az állatok aludtak, csak pár kis neszt hallottam útközben magam mögött. Bár ha utólag belegondolok kicsit olyan érzést keltett bennem, mintha követnének.   S ezután minden olyan gyorsan történt.
-Itt egy angyal. – ordította el valaki, s megfogta a csuklóm. Ijedtemben felsikoltottam, majd szabadulni próbáltam, de nem sikerült. A férfi, erősen tartott. Hamarosan meghallottam, hogy mások is közelednek felénk.
-Engedj el. – könyörögtem neki, de az meg sem hallotta.
-Sajnálom de nem lehet. – mondta a fiú, s hangjából hallatszott, hogy nem szívesen teszi ezt.
-Jól van. Ezennel már nem vagy újonc. – veregette meg a fogva tartóm vállát, egy újabb férfi. Hanga mély és rekedtes volt. Valószínűleg ő lehet a vezér. – Igen jó példányt fogtál fiú gratulálok. – mondta, s közben a szárnyaimat vizsgálta.
-Mit akartok? – kérdeztem félve.
-Csak a szárnyaidat kislány csak azokat. – kezdtek el nevetni többen is a sötétben. Olyan volt, mintha maga az ördög jött volna el értem. Eszembe jutottak anyám szavai: -,,Varázslatot közvetlenül nem használhatsz csak jó célra, vagy védekezésre.”
-Fény- ordítottam el magam, s olyan erő hullámot bocsájtottam ki, mint talán még soha. Körülöttem mindent elvakított a világosság, én is csak pár foltot láttam. De nem volt időm ott helyben elemezni a látottakat, mert a kezemet elengedte a fiú, és a szemét takarta, így szabad utam volt a menekülésre. Szárnyaimat gyorsan elrejtettem, hogy ne találjanak meg ismét, majd futásnak eredtem. Most nem volt olyan sötét, mint eddig, de mivel az erő hosszan elnyúlik, így arra pont elegendő volt, hogy a fákat kivegyem az éjben, és ne szaladjak beléjük.
-Kapjátok el. – ordította ismét a rekedt hangú. – nem szökhet el! -
Lábaimat már alig éreztem, de a kis attrakciómnak köszönhetően szerencsére egy kis előnyre tettem szert, így egy pillanatra lelassíthattam.
-Meg van. - ordított egy vékonyabb női hang.
-Csak én vagyok te idióta. –kiabált a vezér.
Ekkor valaki hírtelen megfogta a kezem, s elkezdett rángatni.
-Engedj el.- ellenkeztem.
-Csst. – mondta s tovább húzott.
-Kérlek.
-Fogd be és gyere! – utasította. Futottam vele, mivel szorosan rámarkolt a kezemre.
Itt már alig észlelhető volt a fény amit kibocsájtottam nemrégiben, de a ,,partnerem” magabiztosan futott, így biztos voltam benne, hogy lát a sötétben. Aztán hírtelen megállt, s csak akkor vettem észre, hogy vége az erdőnek, előttünk van egy út, s nem messze innen egy lámpa is.
-Menny egyenesen! Arra van a város, oda úgysem követnek. Túl feltűnő lenne. – Lökött ki az útra, majd el is tűnt. Ott álltam egyedül, s még a megmentőm arcát sem láttam, de akkor ott biztos voltam benne, hogy még fogunk találkozni a jövőben…